A kolozsvári Brassai Sámuel líceum egykori diákjai

Tanári kar

Boda Károly

Rövid életrajzom: továbbképzések munkahelyek

 Gaal György:

A magát elemésztő fáklya

Az 1960–1980-as évek Erdélyében fogalomszámba ment magyar középiskola igazgatójának lenni. Majd minden városnak akadt olyan vezető tanáregyénisége, aki megtalálta azt a középutat, amelyen úgy lehetett szolgálni a magyarságot, hogy azt még a felettes pártszervek, tanügyi főnökök elnézzék. Külön érzék kellett ehhez a munkához. S ha az igazgató még ráadásul jó szaktanár is volt, s megőrizte emberségét beosztottjaival szemben: kiérdemelte a köztiszteletet. A Kolozsvárt működő három magyar gimnázium közül talán a Brassai Sámuel nevét viselő egykori Unitárius Kollégium volt e téren a legszerencsésebb. Egymás után három tiszteletreméltó vezetője vált legendássá: 1958-tól Gáll Dénes, 1965-től Szöllősi Ferenc, 1978-tól Boda Károly igazgatta. Boda Károlytól kell végleges búcsút vennünk.

Hetvenhárom esztendőre terjedt életútjának tengelyét képezte az a 33 év, amelyet a Brassaiban töltött. Ott találta meg életcélját nemzedékek képzésében és életre bocsátásában, majd később az iskoláért folytatott harcban, a megtartás és átmentés küzdelmeiben. Kitörölhetetlenül beleírta nevét a fennállásának 450. évfordulójához közeledő tanintézet történetébe.

A háromszéki egykor mezővárosi rangú, vártemplomáról híres Illyefalváról indult életútja 1931-ben, s természetszerűleg a közeli Sepsiszentgyörgyre vezetett. Ott a Református Székely Mikó Kollégiumban ismerkedhetett meg a tudományokkal, s katolikus létére a protestáns hagyományokkal is. Olyan iskolamodellt ismert meg, mely utóbb kolozsvári munkálkodása során is mértékül szolgálhatott. S bizonyára innen hozta magával a matematika iránti vonzódását. Érettségi után Kolozsvárra jött, az akkor virágkorát élő Bolyai Tudományegyetemre, ahol 1953-ban szerzett matematika–fizika szakos diplomát. Egy évig az egyetemen tanársegédként dolgozott, majd 1954 szeptemberében áthelyezték az akkori 7-es számú Középiskola, a későbbi Brassai esti tagozatára matematikatanárnak. 1958-ban került át a nappali tagozatra, s rövidesen iskolája legkeresettebb, legbecsültebb számtantanára lett. 1960-tól rábízták az egyetemi hallgatók pedagógiai gyakorlatának vezetését. Nyaranta a tanártovábbképzésben kap feladatot, előadásokat tart, a magyar tanítók részére rendezett tanfolyamok igazgatója.

1969-ben bevonják az iskola vezetésébe. Az alsó tagozatot átfogó akkori pionírszervezet egységét irányító parancsnok lesz, mely aligazgatói státust is jelent. Ettől kezdve Szöllősi Ferenc igazgató legközvetlenebb munkatársa, az iskola sorsát érintő döntések meghozatalában vesz részt. 1970-ben indítják meg a Brassai-hét rendezvényeit, a következő évben a Brassai-díj kiosztását. Tudatosan felújítják és ápolják az unitárius kollégiumi hagyományokat, a nagy tanítványok kultuszát.

Aztán 1978. szeptember 1-jétől neki kell elvállalnia az egész, kétezer diákkal, nappali és kétnyelvű esti tagozattal működő tanintézet vezetését. Akkor már nehéz idők járnak a Brassaira. Egy évvel korábban, 1977-ben a hírhedt Ceauşescu-féle iskolareform ipari-műszaki jellegűvé tette a tanintézet felső tagozatát, sőt ezt utóbb ipari vállalatnak rendelték alá. Két minisztérium elvárásai szerint vezetni, s közben a magyar jelleget megtartani, a jó diákok elvándorlását megakadályozni, jó tanárokat az iskolába vonzani – egyre nehezebb feladatnak bizonyult. Szinte minden induló magyar osztályért küzdeni kellett a tanfelügyelőséggel és a pártszervekkel. A diktatúra egyre lehetetlenebb helyzetbe hozta a magyar oktatást. 1985 őszétől már a magyar jellegű tanintézeteket is megszüntették: a Brassai középiskolai tagozatára is román osztályokat erőszakoltak. Rövidesen minden magyar feliratot el kellett távolítani, az ünnepségek nyelve is csak román lehetett. A magyar igazgató valóságos ostromállapotban élt. Ekkor nyilvánult meg igazán vezetői bölcsessége. Mindig megtalálta azt a józan határt, ameddig az ellenállás nem veszélyeztette az iskola létét. És mindig volt tárgyalási készség benne: néha pártoskodó, vádaskodó tanárok közt is békét, rendet tudott tartani.

Ilyen körülmények közt jött el az iskola fennállásának 425. évfordulója 1982-ben. Szerencsénkre a Fiatal Szívvel című diákfolyóirat 21. száma (1989/90) részére összefoglalta azt a sok megpróbáltatást, megaláztatást, amit egy magyar iskola vezetőjének el kellett szenvednie, hogy legalább városi szinten ünnepelhessenek, hogy az ünnepség által is erősítsék a brassais szellemet.

Így nem csoda, hogy 1987 januárjában történt leváltása után pár hónappal elérte a szívinfarktus, mely aztán nyugdíjba kényszerítette, s elindította szervezetét  a koporsóhoz vezető úton. Azért nem hagyta magát. Mikor már kezdett erősödni, apránként téve meg az emeleti lépcsőket, el-eljárt az iskolai ünnepélyekre. S több időt szentelhetett a tudományos-összegező munkának. Korábban is közölt tanulmányokat a Matematikai és Fizikai Lapokban valamint a Tanügyi Újságban. Az 1989-es változás után összegezhette iskolája diáklapja és évkönyve számára az iskolatörténet 1948 utáni szakaszát, a matematika katedra több évtizedes alakulását. S összeállított egy kétkötetes mértani feladatgyűjteményt középiskolák használatára (1998–1999). Kolozsvárról távozóban – alig két esztendeje – rendre könyveiből adogatott be az iskolai könyvtárnak.

Volt elismerésben is része, hisz megkapta az I. tanügyi fokozatot (1977), az érdemes tanári címet (1979), a kulturális érdemrendet (1981), majd a fordulat után a Pedagógus Szövetség kitüntetését (1996), de az igazi pedagógus diákjaitól várja és kapja a legszebb elismerést: mikor azok „Karcsi bácsi” szakértelméről, emberségéről, jóindulatáról beszélnek, egy igaz ember szép, de tragikus sorsa előtt hajtanak fejet.

Ma már csak kevesen tanítanak a Brassaiban, akik kartársai, beosztottjai lehettek, de sok száz diákja él nem csak Erdélyben, hanem szerte a világon, akiknek ő testesíti meg az iskolaigazgatót, a szaktanárt.

A 2004. november 20-án Budapesten bekövetkezett váratlan halált követően december 3-án a Kerepesi temető ravatalozójában került sor a hamvasztás utáni búcsúztatóra. A kolozsvári Brassai Gimnázium küldöttséggel képviseltette magát a szertartáson, melyet Rázmán Csaba magyarországi unitárius püspök vezetett. Az alapigét Pál apostolnak a galáciabeliekhez írott leveléből (5:13) vette, hozzá társítva Sütő András családi sírjának feliratát („A fáklya magát emészti meg, miközben másnak szolgál”). Az egykori kollegák és barátok nevében Gáll Dénes, a Brassai mai vezetőségének nevében alulírott mondott búcsúztatót. A megjelent számos egykori tanítvány, véndiák nevében ketten szóltak, s számosan helyeztek koszorút a ravatalra. A Székely himnusz hangjaival zárult a megható szertartás.

http://www.muvelodes.ro/index.php/Cikk?id=48