83/7
Brassai Sámuel Líceum egykori diákjai
1981 12B
Tóth KárolyVolt idő, amikor alig vártam, hogy felnőjek. Vagy legalább kamasz legyek, amikor végre beléphetek abba az illusztris társaságba, amelyik az iskola budijában cigarettázhatott. Mert azért volt ott is ranglétra: a „nagyok” a 16 éven aluli kölköket kizavarták, mondván, a dohányzás árt az egészségnek. Ebből is látszik, milyen felelős diákok koptatták a padokat akkoriban.
Volt egy-két megszállott tanár, aki ott is üldözte a tanulókat, de a legtöbben – ma már biztos vagyok abban, hogy tudtak a budi füstjéről – nem zavartatták magukat azzal, hogy leballagjanak az alagsorba. (Érdekes a diákész: azt gondoltuk, ha az emeleti WC-ben cigizünk, ott elkapnak. A sötét alagsor viszont biztos helynek tűnt. Pedig mellette voltak a műhelyek, ahol nem csak a mesterek, de tanáraink is gyakran megfordultak). A tanár úgy tett, mintha nem tudná, a diák pedig meg volt győződve, hogy valóban nem tudják…
Micsoda idők voltak! A trafikban még darabra is árulták a cigarettát, minden napnak megvolt a felelőse, aki suliba jövet vett egy lejre sima Carpați-t. Ha jól emlékszem, ez nagyjából nyolc szálat jelentetett. A Szentgyörgyön készül „sportkárpáci” volt a legjobb, Ramnicu-Valcean készült a legrémesebb. Ünnepnap volt, ha temesvárihoz jutottunk hozzá, az már a cigaretta csúcsát jelentette.
Szünetekben elpostáztunk gyorsan két-három szálat, amire többnyire legalább tíz nikotinra éhes száj jutott. Talán nem is a dohányzás volt a fontos, inkább az, hogy leereszthettük a gőzt, ami órákon felgyűlt. Jókat tudtunk nevetni a budi félhomályában, viccek pattantak ki a fáradt agyakból, regenerálódott az egész megfáradt diák. A jó buli kedvéért – egyfajta borsótörés volt ez az egész a tanárok orra alá – olyanok is lejöttek az alagsorba egy slukkra, akik későbbi életünkben soha nem cigarettáztak. De rangot jelentett, ha beállhattál a körbe, kaptál egy „szívást’ a kollégáktól, és másnap büszkén állítottál be az egy lejre vásárolt cigiddel…
Barátságok, cinkosságok születtek a budiban. Valóságos társasági életet éltünk a nem éppen kellemes illatok között. (Haragudtunk is arra, akinek véletlenül más dolga – kicsi vagy nagy – akadt a „kegyhelyen”).
Az iskola befejezése után jó ideig én sem cigiztem. Nem is vágytam rá. De még sokszor visszatértem volna a budi félhomályába, hogy a büdösségben is újraéljem a barátságot, ami minden körbeadott csikkből áramlott…
(2020)
Most, hogy éppen lezajlott a 35. érettségi találkozónk, valahonnan a tudatom mélyéről olyan emlékek is előkerülnek, melyekről nem is gondoltam, hogy léteznek. Emberek, akik szinte végig jelen voltak életünkben, az akárhány éves (nekem 12!) Brassais létünkben.
….
Ma például eszembe jutott Dózsa bácsi. A „bácsi” akkoriban, a 70-es években, nem lehetett több harmincöt-negyven évesnél. Ahogyan nyilván a mai húszasoknak mi ötvenesek töredező, öreg, villám tépte fáknak nézhetünk ki, a viszonylag fiatal Dózsa úr is a kamaszok szemében valami jó öreg iskolai bútordarabnak tűnhetett.
Csak éppen a tiszteletet nem adtuk meg az „öregnek”.
Évek, ha nem évtizedek hosszú során át volt egy különös hülyéskedési forma a suliban. A nebulók nejlonzacskókat töltöttek meg vízzel, és az emeleti ablakokból, minél magasabbról, az udvaron ácsorgók fejébe engedték. Infantilis szórakozás volt, de akkor jó viccnek tűnt. Úgy gondolom, nem volt az évek folyamán olyan osztály, amelyik ezt ne próbálta volna ki. És kevesen is úszták meg – szó szerint – szárazon. Ám a legtöbbet Dózsa bácsi szenvedett…
Az iskola amolyan mindenese volt, sokat jött, ment az udvaron át. A gyerekek meg alig várták, hogy kibújjon a barlangjából. Ahogyan feltűnt alant, fentről puff oda egy adag vizet. Egész generációk engedték a vizes zacskót Dózsa bácsi kopasz fejére. Érettségizők sora hagyta el a sulit, a vizes buli maradt. Mintha örököltük volna egymástól. Akárcsak Dózsa bácsit. Rendületlenül locsolták, ő pedig még rendületlenebbül tette a dolgát. Ma már meghajolok nagysága és türelme előtt…
Talán nem tévedek, ha azt mondom, Dózsa bácsi egész karrierjét a Brassaiban töltötte. Vizes zacskókkal bombázva, de kitartott szakmája és az iskola mellett. Ami nekünk vicc volt, neki valószínűleg idegbajt okozott. Bevallom, én is telibe találtam…
Ha még él, hát elnézést kérek!
(2016)
(Egy érettségi találkozó margójára)
Harminc év egy emberöltő, barátaim.
Itt-ott már fáj, amott meg néha szúr, de jelenthetjük: itt vagyunk. Kissé deresedve már, ahogyan az őszbe hajló éveinkhez illik, olykor fáraszt bennünket a hosszas álldogálás, de az sok üldögélés sem okoz örömöt, ám tartásunk egyenes – legalábbis igyekeztünk nem megroggyanni az eltelt harminc év súlya alatt. A kisebb betűk is nagyobb nehézséget okoznak, és az ízek sem a régiek, ropog a térdkalács és sokunknak már néhány lépcső is hegyi túrának sejlik – de létezünk. Szétszórt minket az idő, feleséget, férjet és hazát választottunk – de egyben vagyunk.
A diákszerelmek, vagy akár a veszekedések, immáron boldog emlékké szelídültek, és ma már lehet nevetni a csínytevéseken, a bosszúságokon és a nyakleveseken.
Vélt vagy valós sérelmeink régen elmúltak, örömözön az újralátás, nagyobb elégtétel, mint akármilyen birtokunkban lévő földi kincs. Nem kell megjátszani haragunkat vagy örömünket, a barátságot és a szeretetet. Már nem engedhetjük meg magunknak, hogy arra vesszen időnk, ami nem érték és nem fontos, ami mulandó és megkopott. Mert a lényeg a viszontlátás, a lelki együvé tartozás tudata, az évek alatt felgyűlt élmények megosztása. A gyerek, a ház meg a haza és egyéb maradandó dolgok, amik fontosak voltak és maradtak minden időkben.
Áldozati nemzedék vagyunk? Nem tudom. Sokan bizony megvívtuk a magunk harcát az egykori rendszerrel, és hinni akarom, némi részünk nekünk is volt abban, hogy ma már bárhol énekelhessük azt, hogy Isten áldd meg a magyart.
Hírhozók vagyunk, barátaim. Egy letűnt világ emberei, akik utcasarkok épületei mögül kandikáltunk ki az égre, és egy új világ szolgái, akik mindig remélték: búfelejtő napok követik a nehéz időket.
Harminc év egy emberöltő, testvéreim.
Itt-ott fáj, amott néha szúr, de elmondjuk: továbbra sem adjuk fel. Kissé deresedve már, érezve az évek súlyát, úgy tervezzük, majd egy emberöltő múlva – és közben nagyon sokszor – újra kezet adunk egymásnak. Ha már nem itt a földi enyészetben, legalább a távoli csillagok, üstökösök között. Hiszen, ahogyan egy nagyszerű komédiás mondta: az örökkévalóság hosszú. Főleg a vége felé…
De ígérjük: annak vége felé is találkozunk!
(2016)
Gyertyát gyújt