Báthory István Elméleti Líceum egykori diákjai

Tanári kar
 

Rövid életrajzom: továbbképzések munkahelyek

Igazgatóim (II.) – Tanári jegyzeteimből

 
Városunkban két Székely Ferenc igazgató tevékenykedett. Az egyiket „kicsi” Székelyként, a másikat „nagy” Székelyként tartották számon.
A „kicsi Székely” orosz szakos volt és a leánylíceumot (a mai Apáczait) igazgatta, a „nagy Székely” kémiát végzett és az Ady líceumból (református fiúgimnázium, későbbi Ady-Şincai, majd csak Şincai) helyezték igazgatónak a mi iskolánkba (az akkori 11-es számú líceumba).
Rövid idő alatt nagy rendet, fegyelmet teremtett.
„Jön a diri”, „jön a diri”, adták a gyerekek szájról szájra a szünetben, ha az igazgató valahol felbukkant, és önként – felszólítás nélkül – húzódtak a fal mellé, hogy utat nyissanak neki.
Tiszteltük és tartottunk tőle mi tanárok is, mert szigorú volt, nem nézte el senkinek sem a mulasztását, mi több, a tapasztaltakat olykor egy-egy tanári gyűlésen is szóvá tette.
Engem is letolt egy ilyen alkalommal, amikor a házi feladatok ellenőrzésekor kijavítatlan oldalakat talált, vagy amikor nem látogattam meg az első évharmad végéig osztályom minden tanulóját. Mikor pedig magyarázni akartam a bizonyítványomat, hogy én ti. meglátogattam mindenkit, csak a füzetbe felejtettem el bevezetni, Székely Ferenc kioktatott: „Hol él maga, madame? Nem tudja, hogy fő a füzet?” Nyers modora nem zavart, és jólesően vettem tudomásul, hogy a diri – több órám meghallgatása után – elégedett a tanításommal. Azt pedig mindannyian tudtuk, hogy ha egy kívülálló – akár a hatóság képviselője – kifogásolja, rendszerint méltánytalanul, munkánkat, Székely Feri kiáll értünk és addig érvel, amíg az illetőt meggyőzi igazáról.
Igényessége, szigora emberséggel társult. Odafigyelt tanárainak örömeire, bánatára.
– Mi bántja, madame? (Mindig így szólított). Napok óta tapasztalom, milyen búvalbélelt.
Úgy tudott kérdezni, hogy megnyíltam előtte. Meghallgatott, aztán azt mondta: „Járjon egyet. Lyukas órája van. Ha később érne vissza, beküldöm a helyettest.” Hozzáfűzte: „Lógó orral nem szabad a gyerekek elé állni”.
Leleményes volt. Változatos módszerekkel ellenőrizte az iskolában folyó tevékenységet. Hol munkánk egyik arculatát, hol egy másikat vett nagyító alá, rendben kellett elvégezni mindent.
Sokszor meglepett egyedi ötleteivel. – Tudjuk, hogy a mostani időkben sajnos nem lehet utazgatni – mondta egy tanári gyűlésen – de arra kérem magukat, hogy legalább ne járjanak nap mint nap ugyanazon az úton az otthonuk és az iskola közt. Ha változtatnak az útvonalon és nyitott szemmel járnak, több mindent vehetnek észre...
Meglepő ajánlat volt, de aki átgondolta, rájöhetett, hogy az élet nehézségei miatt eluralkodott fásultságunknak akar gátat vetni.
– Az iskolába jövet kerüljék el a piacot és a bevásárlóközpontokat – folytatta intelmeit. – A diák könyvet, füzetet, folyóiratot lásson tanára kezében, nem pedig a táskájából kikandikáló tejesüveget, krumplit, murkot, hagymaszárat.
Egyesek mérgelődtek. – Akkor kell vásárolni, mikor valahol „adják” (se dă), még ha iskolába menet is – erősítgették. De többen igazat adtunk Székely Ferinek: a tanár hagyja gondját-baját, a fazékba valóval együtt az iskola kapuján kívül.
Eréllyel és nagy becsvággyal vezette az iskolát. Nagyszerű tanárokat alkalmazott: a mindenki által Csocsóként ismert fizikatanárt, Tellmann Jenőt, akinek kezei közül az évek folyamán, a világon mindenütt helytálló fizikusok nőttek ki (köztük a kolozsvári Babeş–Bolyai egyetemen működő két professzor, egyikük a Magyar Tudományos Akadémia tagja), továbbá Libál Ilona matematika-, Irsay József kémia-, valamint Botár Géza műhelyoktató tanárokat.
Nőtt az iskola hírneve és vonzereje.
Akkoriban sajnos sok kellemetlen intézkedést foganatosított a hatóság, különösen a magyar tannyelvű intézmények ellen. Ha idejében sikerült értesülnie ezekről, igazgatónk meghiúsította az ellenséges tervek megvalosítását.
Talán éppen emiatt történt, ami és ahogyan történt...
Egyik szeptember tizenötödikén, pontosabban 1965-ben, amikor a gyerekek csomagokkal érkeztek az iskolába, a bentlakást – addigi hajlékukat – zárva találták.
„Már nem a tiétek! Nem a 11-es számú magyar nyelvű líceumé, hanem a pedagógiai középiskoláé” – , mondták az ott várakozó tanügyi tisztviselők, és nem engedték be a bentlakókat. Kusza helyzet keletkezett. A szülők fejvesztetten kvártélyért futkorásztak, a szülők nélkül érkezett gyerekeket első napokban a tanárok vitték magukkal haza.
Hatalmas érvágás érte az iskolánkat: magfosztották bentlakásától, sok vidéki tanuló addigi otthonától, lehetőségétől, hogy jó képzésben részesüljön, a városban tanulók szintjén.
Az utolsó percig titokban tartott intézkedéssel hátba támadták Székely Ferit, nem tudott a már végrehajtott tény ellen tenni semmit.
Röviddel ezután gyűlést hívott össze a tanfelügyelőség, a tanárok és az igazgató részvételével. A napirendet nem ismertették, senki sem sejtette miről lesz szó. Ott pedig mirnix-dirnix közölték, hogy Székely Ferit azonnali hatállyal kitették állásából.
Döbbent csend követte az inspektor szavait. Botár Géza kollégánk törte meg. Megkérdezte – amit mindannyian szerettünk volna megérteni – mi ennek a váratlan intézkedésnek az oka.
Választ nem kapott.
Epilógus
Mint később értesültünk, Székely Feri a Tégla utcai általános iskolában kapott tanári állást. A 11. számú líceum vezetését az addigi aligazgató, Palkó Attila történelemtanár és a magyarlétai ásatási tábor kompetens és a fiatalok által nagyra becsült irányítója vette ideiglenesen át, majd kineveztek egy olyan igazgatót, aki – elődje sorsából okulva – éveken át beletörődéssel fogadott minden felülről jövő intézkedést.

LÖWY MAYA


http://archivum2.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/print,PrintScreen.vm/id/39988/mainarticle/false;jsessionid=656BD5DEBE4AE68D1F8D8EFE80B36575