Kedves Osztálytársak, Barátaim!
Nagy öröm és meghatottság tölt el, hogy ma, hat évtizeddel az érettségi után, ismét együtt lehetünk — ugyan nem a régi padok között, de a régi emlékek, élmények, barátságok melegében.
Hatvan év hosszú idő. Egy emberöltő — vagy talán több is. Azóta mindannyian bejártuk a saját utunkat. Voltak köztünk, akik tanárok, orvosok, mérnökök, művészek lettek. Voltak, akik családot alapítottak, unokákat neveltek, és voltak, akik csendesen dolgoztak, szolgálták a közösséget — és az életet. Mindannyian máshová kerültünk, de valami örökre összeköt minket: a Brassai.
Emlékezzünk most közösen azokra a napokra, amikor még diákok voltunk. Amikor a reggeli csengő szava hívott bennünket az osztályba. Amikor izgulva feleltünk, írtuk a dolgozatokat, rögtönzéseket, vagy éppen suttogva súgtunk egymásnak hátul a padokban. Amikor a szünetekben nevettünk, barátkoztunk, álmodoztunk a jövőről. A minden szombati suli-bulik,
S különös érzés, hogy mindezt ugyanabban az iskolában éltük át, amely nevét egy olyan tudósról kapta, mint Brassai Sámuel — a polihisztor, aki maga is hitt a tudás, a kíváncsiság és az emberség erejében. Ez a szellem járt át minket akkor is, és remélhetőleg végigkísért az életünk során.
Most pedig, hatvan év távlatából, egyre nagyobb értéke van annak, amit közösen kaptunk: a tanáraink türelmének, bölcsességének, a barátaink hűségének, és annak a közösségnek, amit ez az iskola adott nekünk.
Ne feledkezzünk meg azokról tanárainkról, volt osztálytársainkról sem, akik már nincsenek köztünk. Ők is velünk együtt élnek emlékeinkben, s most is itt lennének, ha tehetnék.
Kívánom mindannyiunknak, hogy még sokáig őrizzük meg egymásban ezt a közös múltat. És bár az idő múlik, az emlékek csak erősödnek — mert a szív nem felejt.
Köszönöm, hogy itt vagytok, és hogy újra együtt lehetünk.
Isten áldjon benneteket.
Írtam a 60-ik találkozóra...de nem lehettem ott
Adorján János László