A kolozsvári Brassai Sámuel líceum egykori diákjai

Tanári kar

Szölősi Ferenc

Rövid életrajzom: továbbképzések munkahelyek

GAAL GYÖRGY:

Szöllősi Ferenc, az igazgató

 

Tizenhárom esztendeig állt Kolozsvár akkoriban legnagyobb diáklétszámmal működő magyar iskolájának élén, fogalommá, mércévé tette tanintézetét. Olyan hagyományokat teremtett, amelyek máig sugárzóan éltetik a Brassait.

Szöllősi Ferenc fiatalon, mindössze 31 évesen került a nagymúltú tanintézet igazgatói székébe. Addigi pályája a világváltozás után nem volt szokatlan: a tehetséges és jó származású fiatalok előtt gyorsan tárulkoztak az emelkedés kapui és lépcsőfokai. Bodonkúti földműves családban látta meg a napvilágot 1934 novemberében. Aztán az elvált édesanya, a Dermata varrónője, magával hozta kisfiát a városba, s a Rudolf úti református elemibe íratta. Az eszmélkedő fiatalt az oktatói pályára a Farkas utcai katolikus tanintézet épületében működő Magyar Tanítóképző készítette fel. Az 1952-ben végző 107 fiatal közül néhányan kiemelkedtek, egyetemre jutottak. Így Szöllősi is a még éppen csak megerősödött Bolyai Egyetem történelem–filozófia szakára iratkozhatott be, s ott négy év alatt szerezte meg diplomáját, főleg az újkor történelmében szakosodva.

A tanári pályát Tordán kezdte az ott akkor még létező, 3-as számot viselő Magyar Középiskolában: három évig tanított történelmet, s a harmadik évben már az igazgatás is rá hárult. 1959-ben Kolozsvárra jött, a Teleki/Einstein utcai Könnyűipari Iskolaközponthoz, ahol az oktatás mellett a kórust, a színjátszó és néptánccsoportokat szervezte, amíg meg nem szűnt az iskola magyar tagozata. 1962-ben kinevezték a Ferenc József/Horea úti 10-es számú Középiskolába, a magyar tagozat aligazgatójául. Itt csak három évig tölthette be funkcióját, mert nagyobb feladatra találták méltónak: 1965 őszén áthelyezték a város legnagyobb tanintézetének élére: a 7-es számú Középiskolába, a Brassaiba.

Nagy és felelősségteljes feladat volt az 1960-as évek közepén egy másfélezer fős diáksággal rendelkező iskolakombinátot kézbe venni. Volt itt teljes sor párhuzamos osztályokkal működő magyar nappali tagozat, négy elemis német tagozat, valamint román és magyar nyelvű esti tagozat. Körülbelül 80 tanerő, és egy román valamint egy magyar aligazgató munkáját kellett összefogni, összehangolni úgy, hogy reggeltől késő estig zavartalanul folyjék az oktatás. A városközpontban álló impozáns épület karbantartására is gondolni kellett. Ebben működött az unitárius egyházközpont, de itt tartották gyakran a megyei, városi tanügyi gyűléseket is. És Szöllősi Ferenc rövid idő alatt belejött ebbe a munkába. Gyorsan átlátta a megoldandó feladatokat, célokat tűzött ki, kezébe vette a kezdeményezést. S ha kellett, bármilyen fórumon kiállt az iskoláért. Úgyhogy rövidesen kivívta a tanárok és diákok tiszteletét. Dörgő hangját csak ritkán kellett felemelnie, mert megjelenése önmagában rendet parancsolt.

Az iskola színvonalának, versenyképességének állandó emelése mellett főleg a hagyományteremtésre, az iskolaszellem erősítésére fektette a súlyt. Az intézet egyik nagy fájdalma volt, hogy 1963-ban minden indoklás nélkül letiltották az 1957-ben elnyert „Brassai Sámuel”-név használatát. Ő évről évre emlékiratok sorát intézte a felettes és pártszervekhez, amelyekben bizonygatta Brassai jelentőségét, kérte a név használatának engedélyezését. Kitartása meghozta a sikert: 1970-ben államtanácsi határozattal újra jóváhagyták a név viselését. Ehhez az eseményhez fűződött a Brassai-hét meghirdetése: minden tanév végén egy hét alatt az iskola mutassa be a tanításon kívüli tevékenységét a szülőknek, a város közönségének. Ez az ünnepségsorozat úttörő volt országos viszonylatban. Manapság a legtöbb helyen „iskolanapok” formájában éltetik. Hasonlóan úttörő jellegű volt az 1971-ben először kiosztott, kitűnő tanulmányi eredményért járó „Brassai-díj”. A sportversenyek győzteseinek jutalmazására megteremtették a „Brassai Kupát”, mely azóta is kiosztásra kerül. Az 1960-as évek végén lehetővé vált diáklapok szerkesztése, kiadása. Kolozsvárt ez az iskola e téren is élenjáró lett: 1967-ben Józsa György aligazgató szerkesztésében megindult a Fiatal Szívvel, mely 1979-ig évente egy-két számot hozott ki.

Szöllősi nagy érdeme a kollektíva-teremtés is. Maga mellé tudta állítani a város legjobb tanáregyéniségeit. Igazgató-elődjét, Gáll Dénest, későbbi utódját, Boda Károlyt, az idősebb nemzedéket képviselő Árkossy Sándort, az orosz szakos Tóth Károlyt bízta meg a nevelői-szervezői munka fontosabb területeinek irányításával, olyan pedagógusokat, akik fogalommá váltak az ifjúság körében. E mellett az épület és felszerelése is állandóan foglalkoztatta. A meglévő fizikai és biológiai előadótermet felújították, s külön szaktantermet létesítettek a kémia és az idegen nyelvek oktatására, később a társadalomtudományok szükségleteire. Mikor kötelezővé vált a politechnikai oktatás, akkor az alagsorban műhelyeket alakítottak ki, a lányoknak kézimunkatermet. Sikerült az udvart leaszfaltoztatni, s a homlokzatot többször lefestetni. S ami mai szempontból nem elhanyagolható: végig jó viszonyt tudott fenntartani az Unitárius Egyházzal, az unitárius hagyományok egy részét visszacsempészte az állami iskola keretei közé.

1978-ban a pártvezetés úgy határozott, hogy minden iskolában leváltják a nyolc évnél régebbi vezetőket. Így a Brassai teljes igazgatósága távozott. Szöllősi fenntartott katedráját foglalhatta el a 11-es és az Ady–Şincai Líceumokban. Már egy év múlva a felettes szervek újra visszahelyezték a Brassaiba, de csak a katedrát fogadta el, a vezető funkciót elutasította. Úgyhogy 1993-ig folytatta itt tanári munkáját. Eleinte inkább társadalomtudományokat, utóbb történelmet tanított mind a nappali, mind pedig az esti tagozaton. Az 1989-es változás után is elhárította a közszándékkal felajánlott igazgatói tisztséget.

Szöllősi Ferenc még 1977-ben megszerezte az I. tanári fokozatot, a kollegák és tanítványok elismerése mellett megkapta az állami „éltanár” kitüntetést 1967-ben, majd a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség elismerő diplomáját az 1990-es években. Mikor az Ezüstgyopár-díjjal tüntették ki 2009-ben, ezt vallotta: „Egy nagyszerű, lelkiismeretes tanári kar tagja és vezetője lehettem. Ezért hálás vagyok a sorsnak. Csak dicséret és örök elismerés illeti azokat, akik velem együtt a Brassaiért éltek!”


http://archivum2.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article,PArticleScreen.vm/id/65430