83/7 Báthory István Elméleti Líceum egykori diákjai 1983 12B

Rövid életrajzom: továbbképzések munkahelyek

Erdélyi Gábor

HatárIdőNapló, avagy

Disszidálásaim története

Az én történetem 1983 februárjában indul.

Egy hétfő reggelen a XII.B osztály épp Libál tanárnő matematika óráján élte át ugyanazokat az élményeket, amelyeket Karinthy Frigyes a „Tanár úr kérem” című művében írt le oly plasztikusan. Én a felkészületlen diák szerepét alakítottam a leghátsó padban. Tehát lapultam. Az írásbeli házi feladatom rendben volt, azt óra előtt sikerült lemásolnom valamelyik rendesebb osztálytársaméról, de hát még hátra volt a feleltetés. Reménykedtem, hogy a legendás zöld füzet nem dobja ki a nevem… És ekkor kopogtattak az ajtón! Az Akarat Sportegyesület szertárosa lépett a tanterembe és arra kérte a tanárnőt, hogy engedjen el az óráról, mert halaszthatatlanul meg kell jelennem az egyesület titkárságán. Szegény tanárnő mit tehetett mást, engedett a határozott fellépésnek. Én nem tudtam miről van szó, de nem is nagyon érdekelt. Akkor sokkal fontosabb volt, hogy megúsztam a feleltetést.

Az iskolától az egyesületig pár perces gyalogséta az út. Ez idő alatt megtudtam, hogy nekem másnap reggel jelenésem van Bukarestben a Vízilabda Szövetségnél, ugyanis beválogattak az isztambuli korosztályos vízilabda Európa bajnokságon részt vevő csapatba. A hír meglepett. Igaz, hogy a téli vakációban én is részt vettem a válogatott felkészülésén, de egy homloküreg gyulladás miatt idő előtt haza kellett jönnöm az edzőtáborból. Az egyesületnél aztán a kezembe kaptam a hivatalos behívó dokumentumot.

Azt se tudtam, hova kapjak, merre induljak, mit csináljak. Ahhoz ugyanis, hogy én másnap, kedden reggel Bukarestben lehessek, még aznap este fel kellett szállnom a Balt-Orient Expresszre. Otthon meg senki. Édesanyám vidéken tanított, csak estefelé keveredik haza, akkora nekem már rég a vonaton kell lennem. Édesapám fent dolgozik a hegyekben, ő csak hétvégén jön haza. Hogy értesítsem őket? Hogy beszéljem meg velük, hogy mit tegyek? Összepakoltam utazótáskámat, pénzt vettem magamhoz, és nekiálltam levelet írni szüleimnek. Megírtam, hogy elmentem Isztambulba, és hát, hogy nekem bizony, nem is nagyon áll szándékomban hazatérni egyhamar. Majd jelentkezem valahonnan a nagyvilágból, amikor sorsom rendeződik. Bocsánatot kértem, hogy elvettem a dugi helyről a család megtakarításait, és fogadkoztam, hogy ha módomban áll, majd kamatostól visszafizetem.

Így indultam el először világgá. Hogy miért tettem? Erre még most, ennyi idő távlatából se könnyű válaszolni. Egyrészről jó sorom volt Kolozsváron. Szerettem ezt a várost. Az iskola, a vízilabda csapat, a barátok olyan burkot vontak körém, ami keveseknek adatott meg. Másrészről azonban ott volt a Ceausescu rendszer kilátástalansága, a sorbaállások, a jegyrendszer. Külföldi útjaim élményei is csábítottak, és fűtött a kamaszos kalandvágy is. Lelki szemeim előtt megjelentek barátaim, amint irigységgel fűszerezett csodálattal mondják egymásnak, hogy „Te, hallottad, hogy Gábor elszökött?”. Ez akkor nagyon imponált.

Másnap reggel, Bukarestben, a vízilabda szövetség titkárságán felettébb csodálkoztak, amikor átnyújtottam pecsétes behívómat. Közölték, hogy a csapat előző nap elutazott. Ekkor aztán rajtam volt a csodálkozás sora, hiszen a behívómon az aznapi dátum szerepelt. Hogy pontosan mi történt, azt utólag sem tudtam kideríteni. Az ügy hivatalos megállapítása szerint én nem jelentem meg időben, ezért egy másik játékos utazott el helyettem. Ismerve a bukaresti fanarióta szokásokat, valószínű, hogy egy cselszövés áldozata lettem. A történet azért is furcsa, mert a korosztályos szövetségi kapitány simán kihagyhatta volna ezt a behívósdit, és még csak nem is méltatlankodhattam volna, hiszen, mint mondtam, nem fejeztem be a csapattal a felkészülést. Hogy mégsem így történt, azt csak egyetlen elfogadható, logikus magyarázattal tudtam lezárni magamban. Eszerint valahol, a szövetség magasabb szintjén ragaszkodtak hozzá, hogy tagja legyek a keretnek, de ezt egy alacsonyabb szinten megtorpedózták. Magyarul: valakinek kellett a helyem a csapatban.

Nem volt mit tenni, a következő vonattal hazautaztam.

Édesanyámat sokkolta, hogy disszidálni akartam, sokáig nem tudott napirendre térni felette. Édesapám nem vette túlságosan szívére a történteket. Sőt, ennek apropóján mesélte el, hogy ő miképpen próbált meg átszökni a nagyszalontai határban Magyarországra ’39-ben. Tizenkét évesen. Persze, a román határőrök elkapták, visszahurcolták, és kicsapták Románia összes iskolájából. Szerencséjére, egy év múlva Horthyék, a bécsi döntésnek köszönhetően, bevonultak Nagyszalontára is. Édesapámat érte az a megtiszteltetés, hogy kitűzhette a magyar zászlót a víztoronyra. Így végződött az ő szökési kísérlete.

Én aztán leérettségiztem, sikeresen felvételiztem a műszaki egyetemre, és bár a sport iránti őszinte rajongásom folyamatosan kopott, a vízilabdázást nem hagytam abba. Az életemnek ez adott egy olyan keretet, amit abban a világban máshol nem kaphattam volna meg. Hébe-hóba összejött egy-egy külföldi verseny, persze kizárólag a kommunista blokk országaiba, az egyesülettől sportállást is kaptam, ami az akkori viszonyok között jó jövedelmet, szép ifjúkort biztosított. Az uszoda volt az egyetlen hely, ahol nem kellett szembesülnöm a napról napra romló gazdasági viszonyokkal, a nyomasztó közhangulattal. Ráadásul itt még a vezényszavak is magyarok voltak, olyannyira, hogy azokat a román kollégáimnak is meg kellett tanulniuk. Az életem az uszoda és a Főtér között zajlott, különös tekintettel a Kiosz, a Kaszinó és Napoca Hotel teraszaira. Életemet kitöltötték a napi örömök, és az édes álmodozás.

Aztán ’87 nyarán, hosszas várakozás után, végre turista vízumot kaptam egy magyarországi kiruccanásra. Az utazást augusztus elejére időzítettem, arra az időszakra, amikor a Forma 1-es versenyt rendezik. Akkoriban már elindult az olvadás Magyarországon, és előző évben a magyar hatóságok mintha már nem ellenőrizték volna olyan elszánt érdeklődéssel azokat a külföldi rendszámú autókat, amelyek a futam után feltorlódtak Bécs felé a magyar határ kilépő oldalán. Reméltem, hogy az egyik várakozó autó utasa én leszek… Konspirált módon megbeszéltem egy jó barátommal, volt osztálytársammal, aki akkor már két éve szívhatta a szabad világ levegőjét, hogy Budapesten találkozunk. Ő volt az, akivel a gimnázium elvégzése után is igen szoros kapcsolatban maradtam, és akivel ezerszer álmodoztunk arról, hogy egyszer majd Nyugatra szökünk, és amennyiben ez valamelyikünknek előbb sikerülne, a másik megy utána… Meg is történt a nagy találkozás. Amint azonban a viszontlátás öröme alábbhagyott, gyorsan szembesülnöm kellett azzal, hogy a barátom nem vállalja fel annak a kockázatát, hogy autójával átvigyen a határon. Ez akkor nagyon kiábrándító volt, sok évnek kellett eltelni, hogy túltegyem magam rajta.

Azok után, hogy teljesen beleéltem magam a szökésbe, mit tehettem volna? Nekivágtam egyedül, gyalog az osztrák határnak. Lesz, ami lesz, egy életem, egy halálom, stb. Nem jutottam túl messzire, hiszen a határőrök játszi könnyedséggel kapcsoltak le a kópházai határrész műszaki zárján. Meggyőződésem, hogy már a Sopron felé menő vonaton beazonosítottak, mint gyanús profilú személyt… Két elhárító tiszt kísért vissza Budapestre. Nagyon rendesek voltak velem. Eltekintettek a szabálysértési eljárás lefolytatásától, hiszen annak számomra beláthatatlan következményei lettek volna a román hatóságok előtt. Nagylelkűen még azt is megengedték, hogy Budapesten elbúcsúzzam a rokonaimtól, majd barátságosan integettek a Keleti pályaudvar peronjáról, amikor a már jól ismert Balt-Orient elindult velem vissza, Kolozsvárra. Hát így dőlt dugába, immár második télakom.

Az élet visszazökkent a rendes kerékvágásba. Az egyetemről az uszodai elfoglaltságaimra, az uszodában viszont nehéz egyetemi vizsgáimra hivatkozva lógtam. Az idő meg csak telt, telt, és az én szabad világról dédelgetett álmaim lassan megzápulni látszottak.

Aztán a következő év húsvétjakor, a húgom megismert egy jóképű fickót. A srác azt mondta magáról, hogy Kolozsváron egyetemista, és hogy szász származású. Mint utólag kiderült, egy Nyugat-Németországba szakadt erdélyi fiatalember, aki azért bújt inkognitó mögé, hogy az erdélyi lányok még véletlenül se a német útlevelébe szerelmesedjenek bele. Az egész történet olyan, mint a mesében. A fickó két nap múlva – tőlem, mint a család otthon tartózkodó férfi tagjától - megkérte a húgom kezét. Én belegyeztem. Valódi kilétét csak ezt követően fedte fel.

A fiatalok komolyan gondolták. Jövendőbeli sógorom attól kezdve, hogy összeszerelmesedett a húgommal, lépten-nyomon Kolozsváron tartózkodott. Pedig ez nem volt könnyű, hiszen diák lévén komoly gondot jelentett számára kigazdálkodni az útiköltségeket és a napidíjakat, amit a Romániába történő belépéskor kötelezően fizetni kellett. Ez egy nyugat-európai állampolgárnak napi 25 márka volt, ami körülbelül egy félnapi fizetésnek felelt meg.

 Következő évben, húsvétkor a srác elhozta az apját, hogy annak rendje és módja szerint hivatalosan is megkérje a húgom kezét. Az ünnepi ebédet követően, amikor előmerészkedett a farbával, apám kerek-perec elutasította azzal, hogy „Nekünk semmi keresnivalónk Németországban!”. Amikor finoman megpróbáltam felhívni a figyelmét, hogy őt senki sem akarja Németországba vinni, csak annyit válaszolt, „Csend legyen fiam, neked nem osztottak!”. A lánykérés kínos kudarcba fulladt. Na de ezt a legényt ám nem olyan fából faragták, hogy ettől kis malőrtől meghátrált volna. Folytatta az udvarlást, a húgom pedig csak azt számolta, hogy hány nap múlva vagy még hány napig látja szerelmét. A szerelmesek kitartását siker koronázta. Következő évben húsvétkor megismétlődött a lánykérés, de ezúttal a fiú már az édesanyját is elhozta, hátha bevetése segít átbillenni a status quo-n. És láss csodát! Apám, fenntartásait természetesen továbbra is hangsúlyozva, beadta a derekát és beleegyezett a frigybe. A fiatalok beadták a házassági kérelmüket az illetékes hatóságnak, amire aztán, annak rendje módja szerint, hamarosan meg is érkezett a válasz: ELUTASÍTVA. (Jelentem, húgomék maholnap harminc éve házasok, három gyönyörű gyermek szülei. Na, de vissza az én történetemhez.)

Ez volt az a pillanat, amikor elhatároztam, hogy itt az idő a tettek mezejére lépni, és megszervezni szökésünket az országból. A gondolat messze nem nevezhető eredetinek, hiszen akkorára, már nagyon sokan leléceltek Kolozsvárról. Már a fél vízilabda csapat is disszidált, kapus elődeim közül kivétel nélkül mindegyik… Úgy éreztem, ütött az óra. Ráadásul ’89 őszén egy marosvásárhelyi barátunk szólt, hogy ismer egy egérutat a lelépésre. Sok részletet nem árult el, valószínűleg ő sem ismerte őket. A lényeg az volt, hogy adott időben Aradra kell utaznunk, lehetőleg jó sok pénzzel, és majd onnan segítők, szervezők kézen-közön, valahogy átcsúsztatnak a határon. A legnagyobb probléma a pénz előteremtése volt. Kettőnk szökéséért harmincezer lejt kértek. Ez akkoriban édesanyám egyéves tanári fizetése volt, de kétszer ennyi pénzből már lehetett venni egy Dácia személygépkocsit is. A megoldást leendő sógorom hozta. Becsempészett az országba egy műholdvevőfejet, amit Németországban akkoriban kb. egy heti keresetből meg lehetett vásárolni, Kolozsváron viszont húszezer lejt adtak érte. Ilyen bolond világban éltünk. Hozzátartozik, hogy akkoriban egész Romániában a műholdas tévéadások jelentették az egyetlen ablakot a szabad világra. Azok a szerencsésebbek, akiknek már volt parabola antennájuk, ne adj’ Isten még színes tévéjük is, illegális házimozit működtethettek, nem csekély belépődíjat szedve…

Így jött el a nagy nap, november 18. szombat, Erzsébet napjának előestéje. (Édesanyám Erzsébet.) Szüleinknek azt füllentettük a húgommal, hogy egy diákkirándulásra megyünk Vatra Dornára. Apámnak gyanús volt a dolog, hiszen a néhány nap múlva kezdődő RKP XIV. pártkongresszus előkészületei már javában tartottak, ezért a hatóságok, ahogy az ilyenkor már lenni szokott, minden rendű, rangú rendezvényt, gyülekezést, csoportosulást betiltottak országszerte. Délután, indulás előtt még elmentünk abba az iskolába, ahol édesanyánk tanított, hogy névnapja alkalmából felköszöntsük. Persze, búcsúzni mentünk. Meglepődött, amikor szünetben elcsíptük a folyosón. Feltűnt neki érzelmességünk, de nem tudta hová tenni a gyanút. Meg sem fordult a fejében, hogy mire készülünk. Este felszálltunk a Jászvásár-Temesvár, közismert nevén „Foamea” (Éhség) vonatjáratra. A járat arról kapta a nevét, hogy ezen a járaton bonyolították a Bánság és Moldva közötti „megélhetési” csempészést. Másnap reggel már Aradon voltunk, és az előre megbeszélt helyen, egy piacon lébecoltunk, igyekezve minél jobban beleolvadni a vasárnapi forgatagba. Észre sem vettük, amikor egy fickó összekötő barátunk mellé sodródott, és csak annyit mondott, hogy délután találkozunk a kürtösi vasútállomáson. Azt is mondta még, hogy vegyünk egy-egy csokor virágot, arról megismer bennünket, és mi is kevésbé leszünk gyanúsak. Hat huszonéves fiatal, virágcsokrokkal! Hogy ne legyünk gyanúsak! Amikor ezt meghallottam, megfagyott bennem a vér. Nagyszalontai lévén pontosan tudtam, hogy milyen szigorúan őrzik a határ menti településeket, és ellenőrzik azok állomásait. Legutóbb, amikor nagyszüleimet látogattam, a nagyszalontai határőrök bevittek az őrsre, alaposan kikérdeztek, hogy hova, kihez, miért és mennyi időre jövök. Még arra is kiterjedt a figyelmük, hogy miért van a táskámban három pár zokni, ha csak két napra jöttem. Csak azt követően engedtek el, hogy nagyapám személyesen igazolta, hogy az unokája vagyok. Szóval, minden okom megvolt, hogy hatalmába kerítsen a félelem. Már láttam is lelki szemeim előtt, hogy Kürtösön lefülelnek, pillanatokon belül kiderítik, hogy miért mentünk oda, és utána jön a pokol. Mi lesz velünk? Hogy számolok el szüleim előtt a húgom bőrével? Súlyos kérdések. A fülem zúgott, a szívem kalapált. A húgom azt mondta később, hogy a határ felé rohanó vonaton látta, hogy az arcomon rángatóztak az izmok. Ilyen állapotban érkeztünk Kürtösre. Az állomás kijárata úgy volt kialakítva, mint manapság a repülőtereken a beszálló kapuk. Mindenki csak külön, alapos vizsgálat után léphetett át rajta. A kijárat mellett jobbról-balról három-három határőr ellenőrizte az utasokat. A térdeim megereszkedtek, remegtem, mint a nyárfalevél. Mindezt úgy próbáltam álcázni, hogy amikor a határőrökhöz érkeztünk, arcomat eltakartam azzal a szegfűcsokorral, amit még az aradi piacon vettünk, és úgy öleltem magamhoz húgomat, mintha egy szerelmes pár lennénk. Én úgy emlékszem, hogy még meg is csókoltam, a húgom ezt tagadja... Örök talány marad, hogy a véletlennek, vagy a virágcsokros álcázásnak köszönhető, hogy oly zökkenőmentesen haladhattunk át ezen a szigorúan őrzött ellenőrző ponton, mint kés a vajon. De ne zárjuk ki annak a nagy zacskó pénznek az áldásos hatását sem, amit a az aradi piacon megismert emberünk kapott tőlünk. Erős a gyanúm, hogy ebből csurrant-cseppent a kijárat mellett posztoló megingathatatlan erkölcsű egyenruhások zsebeibe is.

Távolról követve emberünket a falu külső utcáinak sápatag lámpái alatt, a rendező pályaudvar egyik bódéjába tessékelt be minket. Itt aztán közölte, hogy ő tulajdonképpen nem is létezik, de a könnyebbség kedvéért szólítsuk Ghiţă-nak. Ha leszáll az éjszaka, akkor majd bevarázsol bennünket egy Magyarországra tartó tehervonatba, mondta, majd magunkra hagyott. Elment, mi pedig ott maradtunk magunkra a félelmeinkkel. Az este során többször is benézett hozzánk. Ilyenkor csendesen benyitott a bakterházba, elmondta, hogy elment egy vonat, amire nem tudott feltenni. Aztán még egy, meg még egy… Aztán egyszer csak váratlanul azt mondta, hogy kövessük, mi pedig libasorban követtük. A kihalt rendezőpályaudvar olyan volt, mintha egy nagy amerikai film óriási díszletében bolyonganák. Szerelvények, üres és megrakott vagonok mindenfelé. Lapultunk, kúsztunk, hallgatóztunk, aztán emberünk intésére, átkúsztunk egyik szerelvény alól a másik alá. Végül egy üres marhavagonba tessékelt, és ránk csukta az ajtót. A várakozás percei óráknak tűntek. Egyszer csak, hatalmas robajjal, egy másik vagon ütközött a miénknek. Kiderült, hogy a rendezőn a vagonokat egy lejtőn, váltók sokaságán keresztül gurítják a megfelelő szerelvénybe. Egy ilyen vagon csapódott nekünk. Mindenki repült pár métert, engem a vagon hátfala állított meg…

Aztán egyszer csak óvatosan nyílott a vagon ajtaja, és egy viharlámpával világított be valaki. Mi azt hittük, hogy a határőrök, nagyon megrémültünk, de kiderült, hogy az emberünk jött értünk. Kikommendált a vagonból, és megint jött a csúszás-kúszás a vagonok alatt. Rajtam farmer volt, a sok kúszás alatt rojtosra szakadt. Adott pillanatban Ghiţă felállított bennünket két vagon ütközői között, és mondta, hogy halkan másszunk be egy nyitott vagonba, amelyen valami nagy gépelemek voltak drótokkal lehorgonyozva. Akkor láttuk utoljára. Mindnyájan teljesítettük a feladatot. Bemásztunk és odalapultunk a vagon oldalpalánkjához, fülünket, farkunkat behúzva sötét kabátjainkba. Miközben lélegzetünket is visszafogva vártuk, hogy történjen már valami, induljunk már el végre, hallottuk, amint a vagonok között járőröző határőrök bakancsai alatt csikorognak a kavicsok. Istenem, he hagy el! Aztán hallottuk, amint a szerelvény fékrendszere megtelik levegővel. Eddig a szerencse a velünk volt. De tudtuk, hogy a vonat átmegy még egy megfigyelő híd alatt, amelyről a határőrök fürkésző tekintetei felülről még egyszer átnézik a szerelvényt. Vajon kiszúrnak? Mennyire látszanak sötét kabátjaink fentről? Megannyi fojtó kérdés.

Végre valahára, hajnali három óra körül a szerelvény elindult. Átgurultunk a híd alatt. A vonat nem lassított, ebből arra következtettünk, hogy átcsúsztunk az ellenőrzésen. Pár perc múlva a vonat elrobogott egy piros-fehér-zöldre festett őrbódé mellett. Innen tudtuk, hogy már Magyarországon vagyunk. Önfeledten talpra ugrottunk, és artikulálatlan ordibálások közepette elkezdtük ölelni egymást. Zokogtunk a felszabaduló feszültségtől, a kimondhatatlan örömtől, de könnyeztünk a mínusz tíz fokos menetszéltől is, mely kegyetlenül vágta az arcunkat. De kit érdekelt ez akkor?! Sikerült! Megmenekültünk! Átszöktünk a határon! Szabadok vagyunk!

Ebben az alakzatban robogtunk át a lökösházi állomás valamely külső vágányán. A kivilágított állomáson megláttuk a húgom vőlegényét, aki az előzetesen megbeszéltek szerint várt bennünket. Amikor feltűnt a környéken, a magyar határőrök rákérdeztek, hogy mit keres ő arra német felségjelzésű szakadt Golfjával. Elmondta, hogy várja a mennyasszonyát. Erre a határőrök felhívták a figyelmét, hogy a nemzetközi gyors nem áll meg Lökösházán, de ő felhomályosította őket, hogy a mennyasszonya egy tehervonattal érkezik…

A vonatot a következő állomáson állították meg. Határőrök visszakísértek a hajnali személyvonaton Lökösházára. A peronon egy őrnagy várt bennünket. Köszönés helyett nekem szegezte a kérdést: „Ghiţă küldött?”. Válaszolni már nem is volt időm, elmondta, hogy a fickó már sok embert átsegített, ismerik a kilétét, de nem dekonspirálják, mert kizárólag magyarok jönnek, egyetlen román sem. Itt nyert értelmet az az információ, mely szerint a csapatunkban nem lehet román…

Rövid ünneplés, és egy rövid jegyzőkönyv felvételét követően elkísértek bennünket a békéscsabai menekülttáborba. Arra emlékszem, hogy egy ruhahegyből túrtam magamnak egy másik nadrágot, a rojtosra szakadt helyett. A nadrág annyira kicsi volt rám, hogy nem tudtam a sliccét felhúzni, begombolni. Elmondhatom, hogy ezzel a nadrággal kezdem el új életem. A táborban mindenkit részletesen kikérdeztek. Amikor sorra kerültem, egy tiszt azt a kérdést tette fel nekem, hogy miért szöktem Magyarországra. Talán az aznap éjjeli feszültségek alól való felszabadulás vagy a szökés sikerességének eufóriája hozta ki belőlem a meghökkentő választ: „Legfőképpen azért, hogy ilyen kérdésekre ezután ne kelljen válaszolnom…”

Itt kell elmondanom, hogy szökésemnek még egy nagyon fontos mozgatórugója volt: az ember olthatatlan vágya a szabadságra. A velünk születő, természetes szabadságvágy. Talán nincs is olyan költőnk, akit ne ihletett volna meg a szabadság. „Szabadság, szerelem! E kettő kell nekem. Szerelmemért feláldozom az életet, Szabadságért föláldozom szerelmemet…” vagy… „Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet! Jó szóval oktasd, játszani is engedd, szép, komoly fiadat…” Ihletett, felemelő, erőt és hitet sugárzó, végtelen inspiráló sorok… Erről másképp, alacsonyabb szinten nem is lenne szabad megszólalni. Sajnos manapság egyre közhelyszerűbben használják a szabadság fogalmát. De ott, akkor, azon a helyen és abban a pillanatban katartikus erővel járta át lelkem a szabadság mámora! Megtörtént a csoda! Egy ágról szakadt, kinőtt nadrágú, nincstelen, menekült siheder büntetlenül vághatta oda egy tiszt arcába a cenzúrázatlan, kissé pimasz, de feltétlenül őszinte gondolatát. Azóta sok év eltelt, de a szabadság összetéveszthetetlenül édes ízét nem tudtam megszokni, megunni. Nem tudom alapvető jogként értelmezni. Örök hálával tartozom a Gondviselőnek, hogy a szabadság kegyelmi állapotát azóta is naponta megélhetem.

Amikor Budapestre érkeztünk, egy másodunokatestvérem kvártélyozott el bennünket. Három napig folyt a dínom-dánom, mint a mesében. Sikerült beszélnünk telefonon szüleinkkel is. Édesanyámat egyrészről a bánat emésztette, hiszen viszontlátásunk esélye beláthatatlanul messze került (ki hitte volna, hogy három hét múlva Romániában is mekkorát fordul a világ), ugyanakkor örült, hogy épen-egészségben megúsztuk a szökést, és esélyt kaptunk arra, hogy a továbbiakban a szabad világban tervezhessük az életünk. Édesapám, a tőle megszokott szarkazmussal foglalta össze véleményét: „Mindig mondtam, hogy Gábor egy megbízhatatlan fráter!”.

Természetes, hogy az ünnepi hangulat napokon belül elpárolgott. Én alkalmi munkát vállaltam. A várnegyedben, egy társasház pincebővítésének a kubikos munkáját vállaltam el. A lakók elhalmoztak jó szóval, uzsonnával. Az egyik lakó, egy mérnök, amikor megtudta, hogy erdélyi menekült vagyok, és hogy ötödéves műegyetemista lennék, szerkesztő-rajzolói állást kínált egy vállalat tervezési osztályán. Meglepetésemre a vállalat egy szolgálati szobát is felajánlott. A lakáson egy dévai mérnökkel osztoztam. Így esett, hogy Magyarországra érkezésemet követően két héten belül már állásom, megélhetésem, sőt lakásom is volt.

Húgom és párja Németországba, pontosabban, akkor még Nyugat-Németországba készültek. Kiderült, hogy Csilla beutazási vízumot csak mint törvényes feleség kaphat. Azonnal be is jelentkeztek az első kerület anyakönyvvezetőjéhez. Időpontot december 23-ra kaptak.

Egyik szemünk az esküvő előkészületein, a másik a televízió képernyőjén, a Panorámán, Tőkés Lászlón, majd a temesvári és bukaresti véres eseményeken. Az esküvő napján egy taxis, amikor megtudta, hogy két erdélyi fiatal fogad örök hűséget egymásnak, rádión mozgósította kollégáit, és a társaság az egész násznépet díjmentesen fuvarozta. Ez abszolút hűen kifejezi az akkori ország, az akkori emberek őszinte, becsületes hozzáállását, együttérző, szolidáris lelki állapotát. Mindenki örült „Csaucseszku” bukásának, és mindenki osztatlanul aggódott az erdélyi magyarokért. Bár az esküvőn a szülők nem voltak jelen, a terem megtelt barátainkkal, barátaink barátaival, ismerőseivel. Szem nem maradt szárazon! Ott, akkor, abban a pillanatban a húgom esküvője köré sűrűsödött a magyar történelem teljes tragikuma és katarzisa.

A lakodalom átfordult a karácsonyi és újévi ünneplésbe. Ünnepeltük Jézus születését, de Ceausescu csúfos bukása, elfogása, kivégzése sem adott sok okot a szomorkodásra. A tévé félóránként ismételte a sebtében lezavart, furcsa per felvételeit. A kivégzőosztag gépkarabélyainak zaját elnyomták a reményteljes jövőnket köszöntő pezsgők durrogása.

Az ünnepek és a papírok hivatalos ügyintézése húgomat még pár nap maradásra kényszerítette. Ez édesanyámnak épp elegendő időt adott arra, hogy a milícián kiveszekedett útlevelével Budapestre utazzon. Hamarább láttuk viszont egymást, mintsem azt legvakmerőbb álmainkban is remélhettük volna. Pár évvel azelőtt nyugatra disszidált kamaszkori barátnőm, amikor megtudta, hogy Budapesten vagyok, ő is vonatra szállt. Mi meg csak sírtunk, nevettünk, és csodálkoztunk azon, hogy a Történelem Rendező Ura miként keveri a kártyalapokat…

Történetünk fordulatos, olykor kalandos, mondhatni egyedi és megismételhetetlen. Mégis magán hordozza korunk, generációnk minden stigmáját. Generációm formálisan megúszta a háborút, mégis háborús generációnak tekinthető, hiszen a háborúk teremtenek olyan élethelyzeteket, amikor emberek százezrei hagyják el szülőföldjüket, és egy rend ruhával kezdenek el új életet.

Manapság, hallva a híreket, látva a menekültek tömegeit, gyakran egyembe jutnak fiatalságomnak e sorsfordító eseményei. Elgondolkozom azon, hogy mi lett volna, ha otthon maradok. Anélkül, hogy kétségbe vonnám Isten nagylelkűségét, nem túlzás azt gondolnom, hogy megérte felvállalni a kockázatot. Otthonról hazajöttem, és itt új otthonra leltem. Itt találtam feleségemre, itt születtek gyermekeim. Itt találtam megélhetést, barátokat. Mindenből többet kaptam, mint érdemeltem volna. És közben sohasem tévesztettem szem elől kedvenc kolozsvári költőm, Dzsida credo-ját: az úton végig kell menni! Tekintet nélkül! És ha egy mód van rá, közben meg kell fogni a macskát…

(Ez utolsó gondolat megértéséhez javaslom elolvasni Dzsida Jenő „Tekintet nélkül”, és „Kóborló délután kedves kutyámmal” örökérvényű verseit.)

(2019 június)