Vitéz Meskó Zoltán dr. (Országos Orvosi Kamara) 1875-ben született Kolozsvárott. Római katolikus, nős, nyug. honvéd orvostábornok. Családja Árva megyéből származott másfélszáz évvel ezelőtt Erdélybe. Középiskoláit Kolozsvárott és az egyetemet is ugyanott végezte, ott avatták orvosdoktorrá. Katonai szolgálatát közben Bécsben teljesítette, és 1898-ban a volt közös hadsereg főorvosa lett, s 1908-ig több osztrák és horvát helyőrségben szolgált. 1908-ban a magyar királyi honvédséghez helyezték át, és a világháború kitörésekor mint a magyar királyi 21. honvédgyalogezred ezredorvos-főnöke vonult a harctérre. Részt vett mint ezredorvos-főnök 1914–15 telén a nehéz kárpáti harcokban és a kolerajárvány idején elsőnek létesített kolerakórházat. Később a 38. hadosztály egészségügyi intézetének vezetését vette át, azután ugyancsak az orosz és az olasz fronton a 38. honvédhadosztály egészségügyi főnökének nevezték ki. A világháborút követő összeomlásig megszakítás nélkül harctéri szolgálatot teljesített. Hadikitüntetései a Ferenc József-rend tiszti és lovagi keresztje a kardokkal, az ezüst és bronz katonai érdemérem a vitézségi érem szalagján a kardokkal, a német Vaskereszt III. osztálya, a Vöröskereszt tiszti keresztje, a Károly-csapatkereszt és a hadiérem. Már a háború előtt megkapta a koronás arany érdemkeresztet, az 1898. és 1908. évi emlékérmet, a 25 éves katonai szolgálati jelvényt, harctéri szolgálataiért pedig a kormányzó utólag a katonai érdemérmet a Vaskoronarend kicsinyített jelvényével adományozta részére, továbbá a honvédség megszervezése körül szerzett érdemeinek elismeréséül a Magyar Érdemrend-középkeresztjét. Az összeomlás után Kolozsvárott az ott lévő összes hadikórházak vezetésével bízták meg, és ezeket a nagyméretű intézeteket az erdélyi kormánybiztosság és a székely hadosztály elvonulása után, 1918 karácsonyán túl, a román megszálló csapatok bevonulása után is – rengeteg megpróbáltatás közepette –, 1919 március közepéig vezette, amidőn a románok fegyveres erőszakkal vették el az utolsó és egyetlen ottmaradt katonai intézményt. A kényszernek engedve, amit a helyszínen felvett jegyzőkönyv is bizonyít, adta át az utolsó kolozsvári magyar katonai intézményt. Azután még sok zaklatásnak tették ki, amíg 1919 őszén a magyar kormány utasítására Székesfehérvárra nem vonult, hogy honvédorvosi működését folytassa. Később Szegedre helyezték át előbb kórházparancsnoki minőségben, majd a szegedi vegyesdandár egészségügyi főnöke lett, és 1926-ban nevezték ki orvostábornokká. A honvéd-főparancsnokság 1925-ben a honvédség képviseletében a genfi Nemzetközi Vöröskereszt-konferenciára küldte ki. 1928-ban saját kérelmére nyugállományba helyezték. Azóta főleg orvostársadalmi és közegészségügyi vonatkozásban vett részt a közéletben. Az Orvos-Szövetségnek elnöke, a Frontharcos Szövetségnek társelnöké, Szeged város törvényhatósági bizottságának tagja, a MOVE díszelnöke, 1936-tól kezdve a szegedi kerületi Orvosi Kamara elnöke, az Egyetemi Barátok Tudományos Egyesületének egyik elnöke és még sok más társadalmi egyesületnek vezető tagja. Az Országos Orvosi Kamara 1937-ben választotta meg felsőházi tagjának.]
Gyertyát gyújt